Igazi európai polgárnak tartja magát, noha csak az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területén fogja el igazán az otthon érzése. Felmenői sokfelől jöttek, a legerősebb hatást azonban a család sváb ága gyakorolta rá. Azt mondja: a szűk környezetében minden generációnak megvolt a lehetősége, hogy elhagyja a hazáját, őt leginkább az a gondolat hozta vissza a német fővárosból, hogy a nagypapája nem véletlenül tanult meg magyarul. Úgy hiszi, a 21. század Magyarországának sorsa azon áll vagy bukik, hogy tudunk-e egyszerre István és Koppány örökösei is lenni, mert nem elég a környezeti és társadalmi értelemben vett fenntarthatóság, szembe kell néznünk a történelmünkkel, nagy hibákkal, bukásokkal, és azzal is, hogy ez az önmarcangoló társadalom, ha elhiszi magáról, csodákra képes. Bősz Anettel beszélgettünk.
Berlin mindenkit befogad, de senkit sem hiányol?
Nem állítom, hogy a német főváros a modernkori Róma, így azt sem, hogy minden út Berlinbe vezet, azt viszont igen, hogy ha az ember sokszínűségből, elfogadásból és társadalmi szinten megjelenő bizalomból leckét szeretne venni, mindenképp meg kell ismernie ezt a várost. Nekem volt szerencsém három éven át berlini polgárnak lenni, és mondhatom, hogy alapvetően meghatározta a felnőttkori létemet, az emberekhez és a hétköznapokhoz való viszonyomat, valamint azt a gondolatomat is, hogy mit kezdhetnénk a saját hazánkkal, amelyik valahogyan mindig eltéved a Nyugat felé félúton.
Ahogyan nézegettem a tízes évek elején odakintről Magyarországot, miközben én jobbára fel-alá röpködtem Európában, és éltem a huszonévesek gondtalan életét, egyre inkább fogalmazódott meg bennem az, hogy nem az a lényeg, hogy az ember megtalálja-e a boldogulását a Lajtán túli világban – az könnyű –, hanem az, hogy képesek vagyunk-e idehaza Nyugat-Európát csinálni. Édesapám családja egy sváb család, az elmúlt három generációnak volt lehetősége arra, hogy Németországban telepedjen le, de végül senki sem hozott ilyen döntést. Engem leginkább az a gondolat hozott vissza, hogy az én nagypapám nem véletlenül tanult meg magyarul, és az is, hogy hiszek abban, hogy Magyarországnak sikerül felzárkóznia a mag-Európához, még ha ez nagyon sok munkába és időbe is telik majd.
Szerinted sikerülhet a Nyugathoz való maradéktalan csatlakozásunk és felzárkózásunk?
Alapvetően számos lehetőség volt, amellyel vagy nem, vagy csak részben tudtunk élni, ezek az ezer éven át tartó félsikerek és kudarcélmények pedig mára eljuttattak minket odáig, hogy sokan úgy hiszik: nem is érdemes megpróbálni. Pedig a törekvése már Szent Istvánnak is nagyon világos és egyébként tiszta is volt: bajor hercegnőt vett el, német segítséget kért a pogányokkal való leszámoláshoz, koronázási rítusa is a német uralkodókéhoz volt hasonló. Gőzerővel igyekezett felzárkózni a régebben itt élő, nyugat-európai népekhez. Ugyanakkor szerintem – bár a kor szellemének ez a magatartás felelt meg – a múlttal való leszámolást és a pogánysággal való szakítást ennyire radikálisan nem lett volna szabad véghezvinni. Abban a pillanatban ugyanis nem pusztán a nyugati kereszténységhez való viszonyunkat, de az ezer éve folyamatosan ismételt hibáiknak egy részét is megpecsételte, miszerint újat csak a régivel való drasztikus leszámolás árán teremthetünk.
Ez számos esetben nem igaz, és azok a társadalmak, amelyek építenek a hagyományokra, gyorsabban és jóval többre jutnak, mint azok, amelyek nem kívánnak együttműködni a régi rend tudásával és értékeiből megőrizhető pozitívumokkal. A kulcs a javulás képességében van, valamint a jó és rossz közti különbségtételben. Szerintem a 21. századi magyar sors nagyban múlik azon, hogy végre egyszer döntést hozunk-e arról, hogy lehet egyszerre Istvánnak és Koppánynak lenni. Ha ez sikerülne, végre nem jönnének újabb és újabb nemzedékek, amelyek azt hiszik magukról, hogy porig kell rombolniuk apáik örökségét, így mindig elölről kell kezdeniük. Halkan jegyzem meg, hogy Koppány minden valószínűség szerint Árpád fejedelem ükunokája volt, vagyis a vele való véres leszámolás bizonyos értelemben a honfoglalók kultúráját árulja el. Ki akarna ma két ilyen sorsfordító történelmi esemény közt választani? Mindkettő ennek a hazának a meghatározó mozzanata, és ma egyik nélkül sem lennénk itt.
Vannak útelágazások, amelyeknél ha az egyik irányt választjuk, a másik törvényszerűen eltűnik.
Ez kétségtelenül igaz, de a történelemben megbosszulja önmagát, ha bármilyen módon is, de szélsőséges utat választunk. Amennyiben elfogadjuk, hogy a politika a kompromisszumok művészete – és a királyok egyértelműen a koruk csúcspolitikusai voltak –, akkor a véres leszámolás cseppet sem mondható a lehetséges legjobb döntések egyikének. Ha úgy veszem, Koppány a kor konzervatívja volt, akinek még vitán felül állt a levirátus és a szeniorátus, míg Szent István egy olyan reformer, aki egyértelműen szakított ezzel az iránnyal, de ahelyett, hogy elmagyarázta volna, miért tette, és hogy az emberek mit nyernek azzal, ha vele tartanak, inkább példát statuált, hogy így jár az új Magyarországon, aki másként gondolja. Ez milyen haladást testesít meg?
Szembe kell nézni azzal is, hogy bár Imre herceghez intézett intelmei közt ott van a sokszínűség tisztelete, a törvénykezése már sokkal inkább elsőbbséget követel a magyarságnak a Kárpát-medencei népek között, amit, ha Szent István most élne, valószínűleg másként látna. Ez is egy olyan feladat, amit, főképp az elmúlt bő évtized után, szerintem a mi nemzedékünk kihívása lesz helyrehozni. Ma az Európai Unióban alig találunk nemzetet, amely nacionalizmusból építi önmagát, még ha a 19. századi társadalomfejlesztés egy fontos kötőanyaga volt, mára a populizmus harmadik hullámának egyik romboló eleme, amely nem önmagában való, hanem más népekkel szemben határozza meg önmagát.
Ebből különösen veszélyes az a vonulat, amely hazánkban elindult: ahol a magyarságot az európaisággal szemben határozza meg a kormány. Ez nem pusztán rombol, de sokakat – elsősorban azokat, akiknek egyébként is kevesebb lehetősége van érvényesülni a világban vagy akár Magyarországon – távolabb lök a fejlődéstől és kirekesztő szemléletűvé tesz. Sok társadalom indult az EU-ban mélyebbről, mint mi, és mára úgy húztak el mellettünk (sokszor gazdasági értelemben is), hogy mire feleszméltünk, már alig láttuk őket a horizonton, annak ellenére, hogy ennek a régiónak annak idején rendszerváltásból még sok tekintetben példát mutattunk.
Mi kell ahhoz szerinted, hogy ez megforduljon?
Szerintem kell egy olyan kormány, amelyik világosság teszi, hogy ennek a kicsi kompországnak Nyugaton a helye. Arra is szükség van, hogy megerősítsük a szövetségünket Európával, az euroatlanti szövetségi rendszerrel, és a korábbi vasfüggönyön túli világgal. Nem véletlen, hogy az Európai Gazdasági Közösség fokozatosan unióvá fejlődött, és már nem pusztán gazdasági és politikai, de kulturális hasznot is hajt azoknak, akik készek voltak felszállni arra a közös vonatra, amin az a kontinens utazik, amely nagyban felelős a II. világháború utáni világ intézményrendszerének és értékrendszerének kialakításában. A közösségben több mint egymillió Erasmus-bébi szaladgál, sokan úgy élnek Európában, hogy számukra tényleg nem léteznek határok – amelyeket időlegesen a koronavírus-járvány újrahúzott ugyan, de már aligha visszaépíthetők és aligha akarná bárki szigorítani őket.
Nem az az ember vagyok, aki párás szemmel állítja, hogy az, hogy egy levelet feladunk Budapesten, és az megérkezik Buenos Airesbe, vagy hogy egy repülő felszáll Amsterdamban, és New Yorkban biztonságban landol, az ENSZ nélkül nem létezne. Ugyanakkor kétségtelenül rendkívüli tanulsága a 20. század második felének, hogy az emberi méltóságot garantáló egyezmények és a belőlük származó országközösségek alapvetően sokkal jobb életminőséget biztosítanak a jelen generációinak a szabad világban, mint eddig a történelem során bármikor. Sajnálom, hogy az első európai „uniós” generációk tudása arról, hogy az Európai Unió jogelődje mindenekelőtt a béke megőrzésére szövetkezett, feledésbe merült. Mivel sokak nőttek már fel úgy, hogy sosem hallottak fegyverropogást, elindult az eroszkepticizmus minden eddiginél erősebb hulláma, amit nagyon veszélyesnek és szomorúnak látok.
Az is problémás, hogy a társadalmunk egyik része véresen komolyan gondolja, hogy Brüsszelt meg kell állítani, míg van egy szerencsés kisebbség, amely nem érzi át a felelősségét abban, hogy ha a kék plakátokból mémet csinálunk, az egy modernkori szelepként nem hagyja összegyűlni a kialakított abszurd helyzetből származó feszültséget, egy nagy nevetés vagy egy sóhaj után mindenki visszaszürkül a hétköznapokhoz, és megyünk tovább a NER keretei közt. Ez most először megváltozhat, ami alapvetően az Európához, a NATO-hoz, és a nyugati szövetségi rendszer többi tagjához való viszonyunkat is megváltoztatja.
A keleti nyitás alapvetően elvetendő?
A keleti nyitás nem ördögtől való, de annak nem arról kéne szólnia, hogy kiárusítjuk a Nyugat kapuját, hanem arról, hogy a páratlan geopolitikai helyzetünket arra használjuk, hogy békében összekössük a Nyugatot a Kelettel. Az eurázsiai térség jövője elkerülhetetlenül az integráció, még ha most ezt nehéz is elképzelni. Ha a jelenlegi magyar kormány fejében az lenne, hogy ezt segít előmozdítani a külpolitikai és külgazdasági kapcsolatépítésével, minden rendben lenne.
Sajnos ebben a külpolitikai magatartásban ugyanaz a romboló, mint ami a kirekesztő nacionalizmusban: nem valamiért, hanem valami ellen jött létre, és sok tekintetben kizárólag a számolatlan feketepénzek világához tartja közel hazánk vezetését, nem beszélve arról, hogy olyan beruházások is kormányzati védelmet élveznek, amelyek nemzetbiztonsági kockázatokat is felvetnek, mint akár a Fudan Egyetem, vagy a Budapest-Belgrád vasútvonal. Ezt ilyen esztelenül nem lett volna szabad meglépni, még akkor sem, ha a miniszterelnök meg akarta leckéztetni azokat Nyugaton, akik közt sosem érezte igazán komfortosan magát.
Én magamat igazi európai polgárnak tartom, noha az otthon érzése csak az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területén tud elfogni. Nem mindenütt tud az ember történelemmel átitatott falak közt kávézni, és állati szép dolog, hogy ez Bécsben, Prágában, Budapesten meg Zágrábban is megtehető, mindenféle erőfeszítés nélkül. Ennek a régiónak ugyanakkor nem pusztán a történelmi-társadalmi aurája értékes, megfelelő fejlesztésekkel, szerkezetváltás levezénylésével, jó gazdaságstratégiai tervezéssel a nemzetgazdaságai is. A hazánkon áthaladó kereskedelmi korridorok sokszor több száz évesek, és egyértelműen arra irányulnak, hogy kapocsként szolgáljanak a négy égtáj közt, ebből most is nekünk kellene leginkább profitálnunk, különben elherdáljuk a jövő generációinak jólétét.
Ez viszont alapvetően nem gazdasági, hanem kulturális és politikai kérdés.
Mindez merőben összefügg a gazdasági kérdésekkel. Beszédes, hogy mialatt számos válságon verekedjük keresztül magunkat, az Európai Unió mennyi pénzt áldoz a környezeti és társadalmi értelemben vett fenntarthatóságra, vissza nem térítendő támogatások keretében. Mi meg felveszünk az oroszoktól és a kínaiaktól óriáshiteleket olyan beruházásokra, amelyek a lehető legjobb forgatókönyvek szerint is több mint száz év alatt térülnek meg.
Ha elfogadjuk, hogy messzebbről vagy mélyebbről indulunk ugyan, mint az európai fejlődés magja, akkor tudjuk igazán értékelni, mit kaphatunk a különböző regionális vagy kohéziós alapokból, nem beszélve a NextGenerationEU vagy a Horizont programok pénzforrásairól. Voltaképp egész városok klímasemlegességét állja az Unió, ott, ahol pályázati formában készek együttműködni vele, 2030-ig. Mi ez, ha nem a fejlődés maga? Egy válság közepén arra van lehetőségünk, hogy olyan generációktól kérjünk segítségek, akik most gyerekek vagy meg sem születtek még, de ha már most biztosítjuk számukra, hogy az életminőségük magasabb lesz, mint a miénk, mert a jelenlegi beruházásaink ezt célozzák, miközben minket is megmentenek, akkor ez egy fair ajánlat. Másként csak a gyerekeink és az unokáink ronda kihasználása, amit nem tehetünk meg kizárólag azért, mert a Covid19 gödörbe taszított minket minden téren.
Ha végignézzük a világtörténelmet, csak a fair viselkedésből következett eddig tartós béke és stabil fejlődés. Sok múlik azon, mit kezdünk a jelenlegi helyzetünkkel. A mi történelmünkből bőséggel van mit tanulni, és úgy érzem, hogy a húszas évek eleje, no meg sok megrázkódtatás, amin keresztül mentünk, akárcsak a közelmúltban is, hozhat egy fordulatot, ami után bölcsebben tudunk cselekedni.
Hiszel abban, hogy minden akadály egy álruhás ajándék?
Nézd meg a Nobel-díjasainkat, vagy most Karikó Katalint. Hányan indultak közülük vesztes helyzetből, és mire jutottak! Tényleg hiszem, hogy ha a társadalmunk egyszer abbahagyja az önmarcangolást, leszámol a hiábavalóság érzetével, és felhagy a lélektani hidegháborúval, amiket az egyes csoportjaink egymással szemben viselnek, akkor csodákra vagyunk képesek, de csak Európa szerves részeként. Ehhez arra is szükség van, hogy a jelenkor Istvánjai és Koppányai ne ellenséget, hanem partnereket lássanak egymásban. Sok dolgunk van még ezzel.