Péderi Tamás:
A magyarság európai identitásának eredete
Az utóbbi évtizedben ismét napirendre került a kérdés: Magyarország, a magyar nemzet Európához tartozik? A nyugati, euroatlanti kultúrkör része? Esetleg egy sajátos közép-európai, kelet-közép-európai, köztes-európai vagy épp egyedi magyar utat jár be ma is az ország? Vagy talán kompország vagyunk Kelet és Nyugat között? Sőt legújabban a Kelethez való tartozás politikailag motivált gondolata is felerősödött egyfajta áltudományos és „féltudományos” neoturanizmus formájában. A történelmi múltunk és kultúránk fejlődése persze egy dolog. De a modern Magyarország és magyarság helyzetének kérdésében tűnt talán az egyik legstabilabbnak a rendszerváltáskori tudományos, politikai és társadalmi konszenzus. Bár a vezető politikai kurzus jelenleg ezt a konszenzust megkérdőjelezi, a (főleg az Európai Unióról szóló) legfrissebb kutatások alapján a magyar állampolgárok döntő többsége szerint Európához tartozunk (lásd például: https://telex.hu/kulfold/2021/05/07/eurobarometer-felmeres-kozvelemeny-kutatas-europai-unio-jovo-koronavirus; https://www.portfolio.hu/gazdasag/20201209/a-magyarok-85-szazaleka-tamogatja-az-eu-tagsagot-461036).
Erről a kérdéskörről sokan sokfélét írtak már és az aktuális érdeklődés okán folyamatosan a közbeszéd része is van a téma. Jelen tanulmánynak nem célja ezeket összefoglalni vagy épp szintetizálni. Medievista történészként inkább egy kissé elhanyagolt oldalról szeretném megközelíteni a kérdést, célom egyfajta történeti ív megrajzolása, külön is kitérve a korai sarokpontokra, hiszen középkorászként a modern Európa születési fázisának tekinthető időszak, a kora középkor az egyik fő kutatási területem.
A tágan vett kora középkor (i.sz. 3. századtól a 11. századig) Európa és a ma ismert „Nyugat”, a nyugati civilizáció születésének időszaka. Bár maga a fogalom sokkal korábbi 1 és a köztudatban elsősorban az antik hellén-római civilizációt tartják a Nyugat és az Európai Unió alapjának, nem felejthetjük el, hogy a zsidó-keresztény vallás és kultúra, illetve a „barbár”, germán-kelta hatások együtt adják ma ismert civilizációnk három lábát. A késő antikvitástól kezdve ezek ugyanis megváltoztatták az addig elsősorban a Mediterráneumban központosuló, jelentős afrikai és ázsiai területeket is lefedő Római Birodalom és utódállamai arculatát, és a hatások mértéke kijelölte a következő másfél évezred fejlődési útvonalait is.
A Római Birodalom felbomlása és a magyar honfoglalás közötti nagyjából 400 évben két úton haladt tovább a két nagy utódállam fejlődése. Bár mindkét birodalomfél a hellén-római alapokra és a rárakodott zsidó-keresztény hagyományokra épült, a megszülető civilizációk „harmadik lába” eltérő volt. Nyugaton a részben kelta, de leginkább germán törzsi társadalmak hatása alakította a folyamatokat. E társadalmak nem voltak olyan magas szinten hierarchizáltak, mint a jóval bürkoratikusabb mediterrán birodalom társadalma: a rabszolgaság szinte ismeretlen intézmény volt, a népesség nagy része szabad, fegyverviselő és a törzsi gyűlésen megszólalási, akár szavazati joggal rendelkező személy volt. A Nyugat-Római Birodalmat ezek a szabad germánok elfoglalták és megdöntötték ugyan, de az Európa nyugati felén, a Dunától és Elbától nyugatra létrehozott királyságaik a római és germán hagyományokat ötvözve jöttek létre.
1 Európa nevének pontos eredete vitatott, azonban eléggé valószínűnek tűnik, hogy az ősi sémi erebu, azaz „napnyugat” szóból született az ógörög Európé/Európa kifejezés.
A Kelet-Római Birodalom, amit idővel Konstantinápoly eredeti görög neve után Bizánci Birodalom néven ismerünk, elsősorban a Balkán-félsziget déli részén és a Közel-Kelet nagy területén maradt fenn és élt túl. Így a germán népvándorlás és megtelepedés nagyobbrészt elkerülte, szinte még minimális hatást sem gyakorolt a germán társadalom a kelet-rómaira.
Nem kerülte el azonban Bizáncot az ázsiai társadalmak hatása. Az egykori Óperzsa (Achaimenida) Birodalom és utódállamai, így a késő antikvitástól leginkább a Középperzsa (Szászánida) Birodalom és az azt követő Iszlám Kalifátus jelentős hatást gyakorolt Bizáncra minden téren: társadalomszerkezetében és politikai mentalitásában is. Az ázsiai társadalmak, bár nagyon eltérőek voltak egymástól, lényegében Kínától Mezopotámiáig egy erősen hierarchizált rendszerben működtek, ahol a világi és a vallásos hatalom nem vált el egymástól (teokrácia), a legfőbb vezető uralkodó papkirályként totális teljhatalommal bírt népe fölött.
Ennek a gondolkodásmódnak a bizánci (és később orosz) változatát szokás (némileg helytelenül) cezaropapizmusnak is nevezni, mely Nyugaton nem tudott gyökeret verni, bár kísérlet volt rá (lásd az invesztitúraharcokat). Nyugaton ugyanis a római jog és a germán törzsi jog ötvözetéből egy olyan, szerződéses alapokon nyugvó rendszer jött létre, amelyben Szűcs Jenő történész szavaival élve a „szabadság kis körei” folyamatos egyensúlyt tartottak fenn a társadalom különböző alkotóelemei között.
A keleti sztyeppevidékről érkező, a nomád népekre jellemzően vegyes eredetű és vélhetően többnyelvű magyarság a kora középkorban, a 9-10. században az éppen megszilárduló civilizációkkal találkozott a Kárpát-medence térségében, beékelődve a két nagy tömb, a „Nyugat” (Európa) és a „Kelet” (Bizánc) közé. A honfoglalás, majd I. (Szent) István (ur. 997-1038) államalapítása együttesen döntötte el, hogy e két civilizációs modell közül a magyarság a nyugati mellett köteleződik el.
Kétségtelen tény, hogy hosszú és kacskaringós út vezetett el a felvilágosodás és a magyar reformkor idejéig, többféle sajátos kísérlet és hatás alakította a magyarság történetét a 11-18. századokban, azonban mindig a nyugati minták voltak az irányadók, így például a török hódoltság kora sem járt akkora kulturális váltással, mint az egykor bizánci érdekszférába tartozó balkáni területeken.
A 18. század derekától-végétől a felvilágosodás, és az abból megszülető két nagy eszmerendszer, a kéz a kézben járó nacionalizmus és liberalizmus eszméi végül túlterjeszkedtek az egykori Nyugat határain, szorosan magukhoz fűzve az egykori Bizánc európai, balkáni térségét, sőt kihatva a földrajzi Európa peremvidékeire Oroszországtól Törökországon át Észak-Afrikáig. A nyugati civilizáció általános viszonyulási alap lett a világ nagyobb részén az 1950-es évekig, majd a szovjet intermezzót leszámítva 1990-től a világ szinte minden pontján.
Ázsia térsége ezzel szemben megmaradt a teokratikus alapokon nyugvó, hierarchizált „örök birodalmak” vidékének, bár a 2000-es évek elejéig egyfajta tetszhalott állapotban, kevésbé látványosan jelent meg ez a gondolatiság. Mára azonban az ázsiai hatalmak magukhoz tértek és a globalizáció új hullámát kihasználva sikeresen válnak meghatározó hatalmakká. Kína ma ötvözi ősi eszmerendszerét egy modern, nem kevésbé totalitárius ideológiával, a putyini Oroszországban és az erdoğani Törökországban pedig némi nyugatosodás után ismét egy-egy sajátos, immár köztesnek vagy épp eurázsiainak nevezhető eszmerendszer jön létre (Oroszország identitása kapcsán nemrégiben kitűnő összefoglaló jelent meg a Külpologika felületén, ehhez lásd az irodalomjegyzéket).
Mindezek alapján egyértelműen kijelenthető, a magyar nemzet és Magyarország Nyugathoz, Európához tartozik, identitásunk egyik legerősebb építőanyaga ez a tudat. Ezt sem nyelvünk és népi kultúránk keleti eredete, sem az elmúlt ezer év hatásai, sem pedig tudománytalan és áltudományos mázzal leöntött politikai eszmerendszerek sem tudják felülírni.
A 21. században, az online globalizáció, a fake news, a big data és a deep fake korában mindennél fontosabb, hogy kiemelten szem előtt tartsuk nyugati, euroatlanti kötődéseinknek, hogy óvjuk országunkat a keleti befolyásszerzési kísérletektől és egy erős, egységes Európáért dolgozzunk mindannyian, hiszen ez egyértelmű nemzeti érdekünk.
A szerző történész, társadalomkutató, korábbi egyetemi oktató.
Ajánlott irodalom:
Györffy György: István király és műve. 3. bővített, javított kiadás. Budapest, 2000.
Gyurgyák János: Szűcs Jenő Európa-képe (https://168.hu/tudas/gyurgyak-janos-szucs-jeno-europa-kepe-158455)
Katus László: A középkor története. Budapest, 2001.Modzelewski, Karol: Das barbarische Europa. Zur sozialen Ordnung von Germanen und Slawen im frühen Mittelalter. Osnabrück, 2011.
Nyitrán Tamás: Az orosz identitás mibenléte. (https://www.kulpologika.hu/post/az-orosz-identit%C3%A1s-mibenl%C3%A9te)
Obolensky, Dimitri: A Bizánci Nemzetközösség – Kelet-Európa 500-1453. Budapest, 1999.
Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Történelmi Szemle (1981. 3. sz. 313‒359.)